– Azt hiszi, hogy ez örökké tart? – kérdezte.
– Nem. – Hát mi fogja megállítani?
– Valahol megroppan valami.
– Mi fogunk megroppanni. Mi fogunk megroppanni Franciaországban. Az nem lehet, hogy olyan dolgok történjenek, mint a Somme-nál, és meg ne roppanjon valami.
– Itt nem roppan meg semmi.
– Azt hiszi?
– Azt. Tavaly nyáron nagyon szépen ment minden.
– Akkor is – mondta. – Bárhol jöhet egy roppanás.
– Talán a németeknél.
– Nem – mondta. – Azt nem hiszem. 

(Frederic Henry és Miss Barkley)

– Tud angolul? – kérdezte.
– Persze.
– Mit szól ehhez a háborúhoz? – folytatta angolul.
– Utálom.
– Én is utálom. Szűzanyám, de még hogy utálom.
– Maga járt Amerikában?
– Pittsburghben jártam. Magáról tudtam, hogy amerikai.
– Nem beszélek elég jól olaszul?
– Mégis tudtam, hogy amerikai.

(Frederic Henry és a sérves katona)

– Tenente – mondta Passini –, látom, magával lehet beszélni. Mondok valamit. Nincs rosszabb a háborúnál. Itt, a mentőkocsik mellett, el sem bírja képzelni az ember, milyen borzalmas az egész. Ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen borzalmas az egész, akkor már nem tud csinálni semmit, mert belehülyült. De vannak olyan emberek is, akik sohasem tudnak elképzelni semmit. Aztán olyanok, akik félnek a tisztjeiktől. Nohát, ilyenekkel csinálják a háborút.
– Én tudom, hogy milyen rossz, de amíg vége nincs, addig helyt kell állni.
– Nincs vége. Egy háborúnak nincs vége soha.
[...]
– Minden országban egy osztály uralkodik. Ez az osztály buta, mert nem ért meg semmit, és sohasem is fog megérteni valamit. Ennek köszönhetjük ezt a háborút.
– És annak, hogy meggazdagodnak rajta.
– Még azt se mindig. Ahhoz sincs elég eszük – mondta Passini. – Merő butaságból csinálják.

(Passini és Frederic Henry)

– Vannak emberek, akik akarják a háborút. Olaszországban elég szép számmal vannak ilyenek. Aztán vannak más emberek, akik nem akarják a háborút.
– De az előbbiek rákényszerítik őket.
– Rá.
[...]
– Mit gondol, akik nem akarják a háborút, véget vethetnek neki?
– Nem tudom.

(Frederic Henry és a pap)

Lehet, hogy a háborúkat már nem is lehet megnyerni. Talán már örökké tartanak a háborúk, talán ez is egy új Százéves Háború.

(Frederic Henry)

Ha az idei ősz vérvesztesége megismétlődik, akkor a szövetségeseknek jövőre befellegzik. Azt mondta, valójában már mindnyájunknak befellegzett, de amíg nem tudunk róla, addig nincs nagy baj. Mindkét félnek befellegzett. Hogy ne vegyük észre, az a fő probléma. Amelyik ország legutoljára jön rá, hogy befellegzett neki, az nyeri meg a háborút.

(Crowell Rodgers)

– Történt veled valami?
– Velem semmi. És veled?
– Engem megöl ez a háború – mondta Rinaldi. – Teljesen torkig lettem vele.
[...]
– Hogy érzed magad, kutyus?
– Mint a pokol fenekén. – Rettenetes ez a háború – mondta Rinaldi. – Gyere, igyuk le magunkat, és legyünk jókedvűek. Borítsuk rá a feledés fátylát, és akkor rögtön boldogok leszünk.
– Nekem sárgaságom volt – mondtam. – Nem szabad berúgnom.
– Szegény kutyuska, mivé lettél nélkülem? Megkomolyodtál, májbeteg lettél... Mondom, rémes ez a háború. Csak tudnám, minek csináljuk.

(Frederic Henry és Rinaldi)

– Rettenetes volt ez a nyár – mondta a pap. – Ezen a nyáron sokan rájöttek, hogy mi a háború. Azok a tisztek is rájöttek, akikről azt hittem, hogy sosem jönnek rá.
– És mi lesz most? – kérdeztem, és a takarót simogattam a tenyeremmel.
– Nem tudom, csak szentül hiszem, hogy már nem tarthat soká. 

(Frederic Henry és a pap)

– És önnek mi a véleménye a háborúról? – kérdeztem.
– Nagy ostobaságnak tartom.
– De ki fogja megnyerni?
– Olaszország.
– Miért?
– Mert ez a fiatalabbik nemzet.
– Mindig a fiatalabb nemzetek győznek?
– Csak egy darabig. Amíg bírják erővel.
– És azután mi történik velük?
– Azután öregedő nemzet lesz őbelőlük is.
– És ön azt mondta az imént, hogy nem bölcs.
– Ez nem bölcsesség, kedves fiam. Ez cinizmus.

(Frederic Henry és Greffi gróf)

Nem volt semmi kifogásom az olaszok ellen, de végeztem velük. Sok-sok szerencsét kívánok nekik, mert vannak közöttük jók, és bátrak, és csendesek, és világosfejűek, akik meg is érdemlik a szerencsét. De most már egyék meg ők, amit főztek, semmi közöm többé az egészhez. Én már csak azt kívánom, hogy ez az átkozott vonat döcögjön be végre Mestrébe, hogy jóllakhassak, és ne gondolkodjak tovább, mert már nem sokáig bírom a gondolkodást.

(Frederic Henry)

Sok bort ittam, aztán feketekávét, aztán stregát, és kissé ittasan magyarázgattam neki, hogy milyen nehéz megcsinálni, amit az ember akar, és voltaképpen sohasem csináljuk azt.

Az üvegek túlnyomórészt vermutos palackok voltak, de akadt szép számmal capris, marsalás, chiantis üveg és néhány üres konyakos üveg is. Miss Van Campen a szekrényben főként konyakos palackokat talált...

...meg azt a medve formájú üveget, amelyben kümmel volt. Ez különösen feldühösítette. Feltartotta a magasba: a medve az ülepén kuporgott, üvegfejében dugó volt, a palack alján pedig megtapadt néhány ragadós cukorkristály. 

Visszamentem az épületbe, és még egy kávét ittam az étkezde asztalánál. A kávé színe halványszürke volt, és az íze édes a kondenzált tejtől.

Amikor magamra hagytak, végignyújtóztam az ágyon, belelapoztam az újságokba, és elolvastam a frontról érkezett jelentéseket, aztán fölvettem az ágy alól a cinzanót, hasamra állítottam az üveget, és szaporán ittam, de mindig csak keveset.

Kinyitotta a ruhásszekrényt, és megmutatta a vermutos üveget. Már alig volt az alján valami.
– A másik üveget is betettem a szekrénybe – mondta. – Miért nem szólt nekem, hogy adjak poharat?
– Attól féltem, hogy megtiltja az ivást. 

Száraz, fehér capri bort ittunk, melyet jegesvödörben hoztak, de előbb kipróbáltunk másféle borokat is, frezát, barberát és édeskés asztali borokat.

Rettentő éhesek voltunk, a vacsora nagyon ízlett, s egy üveg caprit ittunk hozzá, és aztán egy üveg St. Estephe-et. A javát persze én ittam meg, de Catherine is megkóstolta, amitől aztán remekül érezte magát.

Hozták a szendvicseket. Hármat megettem, és jó néhány martinit ittam hozzá. Úgy rémlett, még sosem volt a számban ilyen tiszta és hűvös ital. Kezdtem magam civilizált embernek érezni.

Belenyúltam a kofferembe, néhány szendvicset ettem, és ittam rá egy kis konyakot. Ettől mindjárt derűsebb színben láttam a világot, és mindjárt még egyet kortyoltam az üvegből.

Üldögéltünk, és melegedtünk a kályha mellett. Forralt bort ittunk, vöröset, sok fűszerrel és citrommal. Ezt glühwein-nek hívták, és jól átmelegítette az embert, de ünnepelni is lehetett vele.

Ahhoz, hogy a kórházba visszamenjek, még korán volt. Megpróbáltam semmire sem gondolni. Igyekeztem megnyugodni. Még egy sört ittam. Már egy kis toronyra való gyűlt össze a kerek kartonlapokból az asztalon.

Az író az alkotási folyamat során több szimbólumot is beépített a regénybe. A legfontosabbak ezek közül az időjárás-szimbólumok. Már az első fejezettől kezdődően találkozunk ezzel a jelenséggel. Az eső motívuma az egész művön végigvonul. A háborús élmények bemutatásakor fontos szerepet kap az eső-motívum. Bár az esővíz általában a növekedés és az élet szimbóluma, itt a halált és a betegséget jelképezi.

Amikor beköszöntött a tél, magával hozta az állandó esőzéseket, és az állandó esőzés magával hozta a kolerát. De ezt szerencsésen megelőzték, és végül is csak hétezer embert vitt el a kolera az egész hadseregben.

Amikor az olasz sereg visszavonulásra készül Caporettonál, megállás nélkül esik.

A visszavonulás rendezetten folyt, esőben és komor hangulatban. Éjszaka csak lassan bírtunk elvergődni a zsúfolt utakon az esőben menetelő csapatok között, ágyúk, lovas szekerek, öszvérek és teherautók között, melyek mind a frontról hömpölyögtek hátrafelé. Semmivel sem volt nagyobb a fejetlenség, mint egy támadás idején.

Amikor Henry Stresába menekül a vonaton, ismét záporozik.

Ki szeret egy nyitott teherkocsi padlóján feküdni, ki szereti a védőhuzattal borított ágyúkat, a vazelinnal bezsírozott fém szagát, vagy a ponyvát, melyen átszivárgott az eső?

Ugyanez történik akkor is, amikor újra együtt töltik az éjszakát Catherine-nel. Sőt akkor is, amikor dezertőrként Svájcba menekülnek a csónakon. 

Éjszaka a szállodában úgy éreztük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna. [...] kint szakadt az eső, bent a szobában lámpafény, és vígság, és jó kedély, lámpaoltás után pedig forró izgalom a kényelmes ágyban, a finom tapintású takarók alatt, s már nem kellett félni az éjszakai fölébredés riadt magányától, mert tudtuk, hogy ott találjuk egymást, és nem megyünk el többé egymástól; ez volt az egyetlen valóság, s más semmi sem fontos.

Catherine fél az esőtől, mert a saját (és néha a férfi) vesztét látja benne.

– Azért félek az esőtől, mert néha magamat látom az esőben, holtan.
– Ugyan.
– És néha téged is holtan látlak benne.
– Ez már valószínűbb. 
– Nem, nem valószínűbb, szívem. Mert én meg tudlak védeni mindentől. Ezt érzem. De senki sem bírja megvédeni saját magát.

Ez előrevetíti a regény végtelenül tragikus végkifejletét, a nő halálküzdelmét és ahogy végül a narrátor elsétál a zuhogó esőben.

Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit, csak a sötétséget és a kiszűrődő fényben az eső cseppjeit. Hát ez lett belőle. Egy halott csecsemő.

Az eső szimbóluma mellett említésre méltó még a hó jelképe. A hó a legtöbb irodalmi alkotásban halált, elmúlást vetít előre, itt épp ellenkezőleg: minden esetben valami jó és tiszta társul hozzá (pl.: a pap otthona az Abruzzókban; Catherine és Henry ideiglenes otthona a svájci Alpokban).

Nem utolsó sorban, a hó fegyverszünetet is jelentett; az első világháború idején nem voltak megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy a csatát a zord időjárás ellenére is folytatni tudják. Így a hó az ideiglenes békét is jelöli.

Lassan, súlyosan hullott a hó, s miközben kinéztünk az ablakon, tudtuk, hogy ebben az évben már nincs tovább. A folyó túlsó partján nem foglaltuk el a hegyeket, egyetlenegy hegyet sem a folyó túlján. Mindez a jövő évre maradt.

A férfi és nő közötti kontrasztok mellett különböző eszmei kettősségek is jelen vannak a műben. Ellentétben áll egymással például a bordélyház és a templom. Az előbbi a profán, míg az utóbbi a szakrális jelképe. Ez az ellentét legtöbbször a tiszti étkezdében lejátszódó jelenetekből tűnik ki. Ekkor a tiszti kar iszákos és cinikus tagjai ugratják a tábori lelkészt. A pap egy teljesen más fajta életmódot képvisel a nihilista katonákéhoz képest, de mégsem háborodik fel, amikor azok folyamatosan leszólják őt emiatt. A két életforma közötti kontraszt nem csak társadalmi téma: Frederic Henry lelki világában is megjelenik mint konfliktus. Ezt első sorban onnan tudjuk, hogy ő az egyedüli a tisztek közül, aki nem vesz részt a pap heccelésében.

A pap csupa szív ember volt, csak halálosan unalmas. A többiek nem voltak csupa szív emberek, csak halálosan unalmasak.

Amikor a pap megemlíti Henrynek a világ zajától távoli otthonát a felföldön, az Abruzzókban, a férfi elkezd oda vágyódni. Ez metaforikus értelemben jelentheti azt, hogy Henry tulajdonképpen igenis vágyik egy olyan nyugodt és harmonikus életre, mint amilyen a papé. Ám ugyanekkor azt is bevallja, hogy ő élete során sohasem az ilyen helyeken töltötte az idejét; helyette a gyakori, részeg-füstös kávéházi éjszakákról számol be.

Nagyon, de nagyon szerettem volna az Abruzzókba menni, de én még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros, és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják: „Jó estét, uram”, és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán jó a vadászat. Nem, én sohasem az ilyen helyekre mentem, hanem a kávéházak füstjébe és az éjszakákba, amikor a szoba hirtelen úgy elkezd örvényleni, hogy az embernek a fal egy pontjára kell rámerednie, hogy megálljon az örvénylés, ágyban töltött részeg éjszakákba, olyan éjszakákba, amikor az ember részeg agya tudja, hogy mindaz, ami történt, megtörtént, habár az ébredés lázas izgalmában nemigen emlékszik már, kivel volt együtt, s a világ valószínűtlenné válik a szoba sötétségében, és oly nyugtalanítóvá, hogy jobb visszasüllyedni abba a semmit sem tudó és semmivel sem törődő állapotba, amelyben úgy érzi az ember, hogy ez a minden, a minden, a minden, és nem érdemes törődni semmivel.

A dualitás metaforikusan is jelen van Hemingway regényében. A síkságok és a hegyek viszonya jól körvonalazza ezt. A magasabb területek mindig valami távolit, minőségit és értékeset jelölnek, míg az alacsonyan fekvő síkvidék az egyhangú, az elmaradott és a silány táptalaja. Ez a metafora visszakapcsolható a pap által említett ideális hegyvidéki otthon és az elbeszélő alföldi kávéházai közötti ellentéthez, de ugyanakkor más jelentéstartalommal is bír. Az olasz-osztrák harcok során gyakori látvány volt az osztrák oldalon fekvő hatalmas hegylánc. A havas csúcsok és az olasz síkvidékek közötti látványos eltérés értelmezhető a két nemzet társadalmi különbségeinek metaforájaként is (az osztrákok ezáltal felsőbbrendűként vannak bemutatva).

És messze, túl ezeken a havasokon, újabb hegyláncok ködlöttek, oly bizonytalanul, hogy már nem is tudta az ember, igazán látja-e őket vagy sem. Mindezek a havasok az osztrákok kezén voltak, minekünk úgyszólván nem volt magaslatunk.

A regényben a statika és a dinamika többféleképpen is megnyilvánul. Első ízben akkor találkozunk ezzel az ellentéttel, amikor az elbeszélő a frontról és az osztrákok elleni harcról beszél. Ebben az esetben ő az, aki statikus a környezetéhez képest: csupán szemlélődőként, idegenként írja le a körülötte zajló zűrös eseményeket.

Ez is olyan dolog volt, amitől az ember úgy képzelhette, hogy most igazi katonája egy igazi háborúnak.

Egy másik szempontból megvizsgálva, Frederic Henry talán az egyetlen dinamikus karakter a regényben. Ő az, akinek a jelleme fejlődik a történések hatására, az összes többi karakter és esemény ebben az értelmezésben statikus – ezek csak hozzásegítik a főhőst a változáshoz, ők maguk nem mennek keresztül különösebb átalakuláson.

A legfontosabb statikus szereplő természetesen Catherine Barkley, a regény főhősnője. A mű folyamán ő van a legnagyobb hatással a férfi főszereplőre: Henry érzelmileg érett férfivá lesz a nő szerelme által. Kettejük kapcsolata elején Catherine sokkal tapasztaltabb, mint a férfi. Ezzel szemben Henry egy naiv és éretlen fiatal képében jelenik meg.

Henry naivitására utal, hogy eleinte a férfi nem veszi komolyan a háború veszélyeit: képtelenségnek tartotta azt, hogy akár meg is halhat a csatamezőkön.

Előfordult ilyesmi nálunk is, angol sebesültszállítók is elpatkoltak néha. No de nem én. Én valahogy éreztem, hogy nem halok meg. Legalábbis ebben a háborúban nem. Nem volt közünk egymáshoz. Ugyanolyan veszélytelen volt számomra, mint amikor a mozivásznon lövöldöznek a katonák.

Catherine ugyanekkor már tapasztalta a háború végzetességét: az egykori vőlegénye elesett egy ütközet során Franciaországban. Később, a sebesülés útján Henryben is tudatosul, hogy az élet-halál kérdés napirenden van egy ilyen háborúban.

– Mikor lett magából ápolónő?
– Ezerkilencszáztizenöt végén. Akkor, amikor ő bevonult. Emlékszem, az a buta gondolat járt a fejemben, hátha épp abba a kórházba hozzák, ahol én dolgozom... Egy kardvágással, úgy képzeltem, s fehér kötéssel a homlokán. Vagy puskagolyóval a vállában, szóval ilyen festőién.
– Ez a harctér igazán elég festői.
– Igaz. Az emberek el sem bírják képzelni, hogy Franciaországban mi történik. Ha tudnák, nem harcolnának tovább. Ő sem kardvágást kapott. Diribdarabra tépték.

Érzelmi intelligenciára enged következtetni az a tény, hogy Catherine már átélte a szerelmet, tudja milyen érzés valóban, mélyen kötődni egy másik emberhez. Henry eddigi élete során még soha senkit sem szeretett igazán, csupán testi örömökben részesült, komolyabb érzelmek nélkül. A férfi személyisége Catherine által fejlődik, ám a befejezés tragédiája nem engedi meg, hogy új énje is kibontakozhasson a nő mellett.

Hemingway írásainak szerkezeti és tartalmi egyszerűsége mellett jellemzőek a lényegre törő és pontos leírások (pl.: a katona felszerelésének bemutatása), amelyek általában tényszerű és világos mondatokból tevődnek össze.

Az ablak nyitva, pokrócokkal betakarva az ágyam, holmim szögre akasztva a falon. Gázálarcom, egy henger formájú tokban, ugyanarra a kampósszögre akasztva, mint a rohamsisakom.

Ezek a leírások ugyanakkor sokszor csapnak át többszörösen összetett, ismétlésekkel teletűzdelt mondatokba. Ezek a hosszú frázisok James Joyce ír szerző stílusát idézik, akivel Hemingway Párizsban találkozott, a technika neve pedig az úgynevezett „stream of consciousness”, vagyis tudatfolyam.

Nagyon, de nagyon szerettem volna az Abruzzókba menni, de én még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros, és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják: „Jó estét, uram”, és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán jó a vadászat. 

Ezek mellett sajátos elbeszélői stílusra vallanak az összemosódó dialógusok, amelyek úgymond írói beleszólás nélkül zajlanak a valósághűség kedvéért. Az regényben sok esetben hiányoznak a párbeszédmondat utáni magyarázó részek, legfeljebb egy ige áll az élő beszéd után, azokból is a legegyszerűbbek („mondta”, „kérdezte”).

– Azt hiszi, hogy ez örökké tart? – kérdezte.
– Nem. – Hát mi fogja megállítani?
– Valahol megroppan valami.
– Mi fogunk megroppanni. Mi fogunk megroppanni Franciaországban. Az nem lehet, hogy olyan dolgok történjenek, mint a Somme-nál, és meg ne roppanjon valami.
– Itt nem roppan meg semmi.
– Azt hiszi?
– Azt. Tavaly nyáron nagyon szépen ment minden.
– Akkor is – mondta. – Bárhol jöhet egy roppanás.
– Talán a németeknél.
– Nem – mondta. – Azt nem hiszem.

Az egyszerű, deklaratív mondatok és a tudatfolyam-technika alkalmazásának ötvözése által Hemingway egy teljesen letisztult és modern írói stílust hozott létre, amely korszakalkotóvá vált a későbbi amerikai irodalomban.

A szerző karakterábrázolásában érdemes megfigyelni, hogy folyamatosan a minimálisra szorítkozik – itt is érvényesül a tipikus hemingwayi eljárás: korlátozott a szóhasználat, az alkalmazott nyelvezet nem feltétlenül változatos, a hangsúly az igéken és a főneveken van inkább, nem pedig a mellékneveken és a határozókon. Ezáltal Catherine Barkley külső jellemzése például annyira „banálisan” egyszerű és általános, hogy szinte bárkire ráillene, a nőnek nincs semmiféle különleges vonása.

Miss Barkley elég magas volt. Az ápolónővérek fehér egyenruháját hordta. Haja szőke, szeme szürke, bőre lebarnult a naptól. Azt hiszem, nagyon szép volt.

A szereplők általánosításával az író azt éri el, hogy minden olvasó magának egészíti ki a hiányzó külső jegyeket, így a karakterek úgymond tetszőlegesen behelyettesíthetők. Hemingway tartózkodik a karakterei jellemének részletes elemzésétől is. Az író nem tekint pszichoanalitikus szemmel az általa kreált szereplőkre, így nagyon keveset tudunk meg azok belső tulajdonságairól: csupán tetteikből és szavaikból következtethetünk egy-egy személyiségjegyre.

Érdekes többek között, hogy a narrátor nagyon ritkán jellemzi önmagát direkt módon, eleinte nem értjük sem a hátterét, sem az indokait, a nevét is csak a negyedik fejezetben olvassuk először.

– Mondja csak el. Miért csapott föl az olaszok közé?
– Épp itt voltam Olaszországban – mondtam. – És tudok olaszul.

A kevés expozíció miatt a többiekről is hiányosak az értesüléseink – a főhős szerelméről, Catherine Barkleyról sem tudunk meg szinte semmit azon kívül, hogy a néhai vőlegénye elesett a háborúban, Franciaországban. A regény mellék- és epizódszereplői sosem töltenek be kulcsfontosságú szerepet, az ő esetükben is csak a jelenet szempontjából releváns információt tudjuk meg róluk, vagyis az ő személyiségük sem kap különösebb figyelmet.