– Azt hiszi, hogy ez örökké tart? – kérdezte.
– Nem. – Hát mi fogja megállítani?
– Valahol megroppan valami.
– Mi fogunk megroppanni. Mi fogunk megroppanni Franciaországban. Az nem lehet, hogy olyan dolgok történjenek, mint a Somme-nál, és meg ne roppanjon valami.
– Itt nem roppan meg semmi.
– Azt hiszi?
– Azt. Tavaly nyáron nagyon szépen ment minden.
– Akkor is – mondta. – Bárhol jöhet egy roppanás.
– Talán a németeknél.
– Nem – mondta. – Azt nem hiszem. 

(Frederic Henry és Miss Barkley)

– Tud angolul? – kérdezte.
– Persze.
– Mit szól ehhez a háborúhoz? – folytatta angolul.
– Utálom.
– Én is utálom. Szűzanyám, de még hogy utálom.
– Maga járt Amerikában?
– Pittsburghben jártam. Magáról tudtam, hogy amerikai.
– Nem beszélek elég jól olaszul?
– Mégis tudtam, hogy amerikai.

(Frederic Henry és a sérves katona)

– Tenente – mondta Passini –, látom, magával lehet beszélni. Mondok valamit. Nincs rosszabb a háborúnál. Itt, a mentőkocsik mellett, el sem bírja képzelni az ember, milyen borzalmas az egész. Ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen borzalmas az egész, akkor már nem tud csinálni semmit, mert belehülyült. De vannak olyan emberek is, akik sohasem tudnak elképzelni semmit. Aztán olyanok, akik félnek a tisztjeiktől. Nohát, ilyenekkel csinálják a háborút.
– Én tudom, hogy milyen rossz, de amíg vége nincs, addig helyt kell állni.
– Nincs vége. Egy háborúnak nincs vége soha.
[...]
– Minden országban egy osztály uralkodik. Ez az osztály buta, mert nem ért meg semmit, és sohasem is fog megérteni valamit. Ennek köszönhetjük ezt a háborút.
– És annak, hogy meggazdagodnak rajta.
– Még azt se mindig. Ahhoz sincs elég eszük – mondta Passini. – Merő butaságból csinálják.

(Passini és Frederic Henry)

– Vannak emberek, akik akarják a háborút. Olaszországban elég szép számmal vannak ilyenek. Aztán vannak más emberek, akik nem akarják a háborút.
– De az előbbiek rákényszerítik őket.
– Rá.
[...]
– Mit gondol, akik nem akarják a háborút, véget vethetnek neki?
– Nem tudom.

(Frederic Henry és a pap)

Lehet, hogy a háborúkat már nem is lehet megnyerni. Talán már örökké tartanak a háborúk, talán ez is egy új Százéves Háború.

(Frederic Henry)

Ha az idei ősz vérvesztesége megismétlődik, akkor a szövetségeseknek jövőre befellegzik. Azt mondta, valójában már mindnyájunknak befellegzett, de amíg nem tudunk róla, addig nincs nagy baj. Mindkét félnek befellegzett. Hogy ne vegyük észre, az a fő probléma. Amelyik ország legutoljára jön rá, hogy befellegzett neki, az nyeri meg a háborút.

(Crowell Rodgers)

– Történt veled valami?
– Velem semmi. És veled?
– Engem megöl ez a háború – mondta Rinaldi. – Teljesen torkig lettem vele.
[...]
– Hogy érzed magad, kutyus?
– Mint a pokol fenekén. – Rettenetes ez a háború – mondta Rinaldi. – Gyere, igyuk le magunkat, és legyünk jókedvűek. Borítsuk rá a feledés fátylát, és akkor rögtön boldogok leszünk.
– Nekem sárgaságom volt – mondtam. – Nem szabad berúgnom.
– Szegény kutyuska, mivé lettél nélkülem? Megkomolyodtál, májbeteg lettél... Mondom, rémes ez a háború. Csak tudnám, minek csináljuk.

(Frederic Henry és Rinaldi)

– Rettenetes volt ez a nyár – mondta a pap. – Ezen a nyáron sokan rájöttek, hogy mi a háború. Azok a tisztek is rájöttek, akikről azt hittem, hogy sosem jönnek rá.
– És mi lesz most? – kérdeztem, és a takarót simogattam a tenyeremmel.
– Nem tudom, csak szentül hiszem, hogy már nem tarthat soká. 

(Frederic Henry és a pap)

– És önnek mi a véleménye a háborúról? – kérdeztem.
– Nagy ostobaságnak tartom.
– De ki fogja megnyerni?
– Olaszország.
– Miért?
– Mert ez a fiatalabbik nemzet.
– Mindig a fiatalabb nemzetek győznek?
– Csak egy darabig. Amíg bírják erővel.
– És azután mi történik velük?
– Azután öregedő nemzet lesz őbelőlük is.
– És ön azt mondta az imént, hogy nem bölcs.
– Ez nem bölcsesség, kedves fiam. Ez cinizmus.

(Frederic Henry és Greffi gróf)

Nem volt semmi kifogásom az olaszok ellen, de végeztem velük. Sok-sok szerencsét kívánok nekik, mert vannak közöttük jók, és bátrak, és csendesek, és világosfejűek, akik meg is érdemlik a szerencsét. De most már egyék meg ők, amit főztek, semmi közöm többé az egészhez. Én már csak azt kívánom, hogy ez az átkozott vonat döcögjön be végre Mestrébe, hogy jóllakhassak, és ne gondolkodjak tovább, mert már nem sokáig bírom a gondolkodást.

(Frederic Henry)