A férfi és nő közötti kontrasztok mellett különböző eszmei kettősségek is jelen vannak a műben. Ellentétben áll egymással például a bordélyház és a templom. Az előbbi a profán, míg az utóbbi a szakrális jelképe. Ez az ellentét legtöbbször a tiszti étkezdében lejátszódó jelenetekből tűnik ki. Ekkor a tiszti kar iszákos és cinikus tagjai ugratják a tábori lelkészt. A pap egy teljesen más fajta életmódot képvisel a nihilista katonákéhoz képest, de mégsem háborodik fel, amikor azok folyamatosan leszólják őt emiatt. A két életforma közötti kontraszt nem csak társadalmi téma: Frederic Henry lelki világában is megjelenik mint konfliktus. Ezt első sorban onnan tudjuk, hogy ő az egyedüli a tisztek közül, aki nem vesz részt a pap heccelésében.

A pap csupa szív ember volt, csak halálosan unalmas. A többiek nem voltak csupa szív emberek, csak halálosan unalmasak.

Amikor a pap megemlíti Henrynek a világ zajától távoli otthonát a felföldön, az Abruzzókban, a férfi elkezd oda vágyódni. Ez metaforikus értelemben jelentheti azt, hogy Henry tulajdonképpen igenis vágyik egy olyan nyugodt és harmonikus életre, mint amilyen a papé. Ám ugyanekkor azt is bevallja, hogy ő élete során sohasem az ilyen helyeken töltötte az idejét; helyette a gyakori, részeg-füstös kávéházi éjszakákról számol be.

Nagyon, de nagyon szerettem volna az Abruzzókba menni, de én még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros, és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják: „Jó estét, uram”, és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán jó a vadászat. Nem, én sohasem az ilyen helyekre mentem, hanem a kávéházak füstjébe és az éjszakákba, amikor a szoba hirtelen úgy elkezd örvényleni, hogy az embernek a fal egy pontjára kell rámerednie, hogy megálljon az örvénylés, ágyban töltött részeg éjszakákba, olyan éjszakákba, amikor az ember részeg agya tudja, hogy mindaz, ami történt, megtörtént, habár az ébredés lázas izgalmában nemigen emlékszik már, kivel volt együtt, s a világ valószínűtlenné válik a szoba sötétségében, és oly nyugtalanítóvá, hogy jobb visszasüllyedni abba a semmit sem tudó és semmivel sem törődő állapotba, amelyben úgy érzi az ember, hogy ez a minden, a minden, a minden, és nem érdemes törődni semmivel.

A dualitás metaforikusan is jelen van Hemingway regényében. A síkságok és a hegyek viszonya jól körvonalazza ezt. A magasabb területek mindig valami távolit, minőségit és értékeset jelölnek, míg az alacsonyan fekvő síkvidék az egyhangú, az elmaradott és a silány táptalaja. Ez a metafora visszakapcsolható a pap által említett ideális hegyvidéki otthon és az elbeszélő alföldi kávéházai közötti ellentéthez, de ugyanakkor más jelentéstartalommal is bír. Az olasz-osztrák harcok során gyakori látvány volt az osztrák oldalon fekvő hatalmas hegylánc. A havas csúcsok és az olasz síkvidékek közötti látványos eltérés értelmezhető a két nemzet társadalmi különbségeinek metaforájaként is (az osztrákok ezáltal felsőbbrendűként vannak bemutatva).

És messze, túl ezeken a havasokon, újabb hegyláncok ködlöttek, oly bizonytalanul, hogy már nem is tudta az ember, igazán látja-e őket vagy sem. Mindezek a havasok az osztrákok kezén voltak, minekünk úgyszólván nem volt magaslatunk.