A mű szimbólumrendszere

Az író az alkotási folyamat során több szimbólumot is beépített a regénybe. A legfontosabbak ezek közül az időjárás-szimbólumok. Már az első fejezettől kezdődően találkozunk ezzel a jelenséggel. Az eső motívuma az egész művön végigvonul. A háborús élmények bemutatásakor fontos szerepet kap az eső-motívum. Bár az esővíz általában a növekedés és az élet szimbóluma, itt a halált és a betegséget jelképezi.

Amikor beköszöntött a tél, magával hozta az állandó esőzéseket, és az állandó esőzés magával hozta a kolerát. De ezt szerencsésen megelőzték, és végül is csak hétezer embert vitt el a kolera az egész hadseregben.

Amikor az olasz sereg visszavonulásra készül Caporettonál, megállás nélkül esik.

A visszavonulás rendezetten folyt, esőben és komor hangulatban. Éjszaka csak lassan bírtunk elvergődni a zsúfolt utakon az esőben menetelő csapatok között, ágyúk, lovas szekerek, öszvérek és teherautók között, melyek mind a frontról hömpölyögtek hátrafelé. Semmivel sem volt nagyobb a fejetlenség, mint egy támadás idején.

Amikor Henry Stresába menekül a vonaton, ismét záporozik.

Ki szeret egy nyitott teherkocsi padlóján feküdni, ki szereti a védőhuzattal borított ágyúkat, a vazelinnal bezsírozott fém szagát, vagy a ponyvát, melyen átszivárgott az eső?

Ugyanez történik akkor is, amikor újra együtt töltik az éjszakát Catherine-nel. Sőt akkor is, amikor dezertőrként Svájcba menekülnek a csónakon. 

Éjszaka a szállodában úgy éreztük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna. [...] kint szakadt az eső, bent a szobában lámpafény, és vígság, és jó kedély, lámpaoltás után pedig forró izgalom a kényelmes ágyban, a finom tapintású takarók alatt, s már nem kellett félni az éjszakai fölébredés riadt magányától, mert tudtuk, hogy ott találjuk egymást, és nem megyünk el többé egymástól; ez volt az egyetlen valóság, s más semmi sem fontos.

Catherine fél az esőtől, mert a saját (és néha a férfi) vesztét látja benne.

– Azért félek az esőtől, mert néha magamat látom az esőben, holtan.
– Ugyan.
– És néha téged is holtan látlak benne.
– Ez már valószínűbb. 
– Nem, nem valószínűbb, szívem. Mert én meg tudlak védeni mindentől. Ezt érzem. De senki sem bírja megvédeni saját magát.

Ez előrevetíti a regény végtelenül tragikus végkifejletét, a nő halálküzdelmét és ahogy végül a narrátor elsétál a zuhogó esőben.

Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit, csak a sötétséget és a kiszűrődő fényben az eső cseppjeit. Hát ez lett belőle. Egy halott csecsemő.

Az eső szimbóluma mellett említésre méltó még a hó jelképe. A hó a legtöbb irodalmi alkotásban halált, elmúlást vetít előre, itt épp ellenkezőleg: minden esetben valami jó és tiszta társul hozzá (pl.: a pap otthona az Abruzzókban; Catherine és Henry ideiglenes otthona a svájci Alpokban).

Nem utolsó sorban, a hó fegyverszünetet is jelentett; az első világháború idején nem voltak megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy a csatát a zord időjárás ellenére is folytatni tudják. Így a hó az ideiglenes békét is jelöli.

Lassan, súlyosan hullott a hó, s miközben kinéztünk az ablakon, tudtuk, hogy ebben az évben már nincs tovább. A folyó túlsó partján nem foglaltuk el a hegyeket, egyetlenegy hegyet sem a folyó túlján. Mindez a jövő évre maradt.