Hemingway írásainak szerkezeti és tartalmi egyszerűsége mellett jellemzőek a lényegre törő és pontos leírások (pl.: a katona felszerelésének bemutatása), amelyek általában tényszerű és világos mondatokból tevődnek össze.

Az ablak nyitva, pokrócokkal betakarva az ágyam, holmim szögre akasztva a falon. Gázálarcom, egy henger formájú tokban, ugyanarra a kampósszögre akasztva, mint a rohamsisakom.

Ezek a leírások ugyanakkor sokszor csapnak át többszörösen összetett, ismétlésekkel teletűzdelt mondatokba. Ezek a hosszú frázisok James Joyce ír szerző stílusát idézik, akivel Hemingway Párizsban találkozott, a technika neve pedig az úgynevezett „stream of consciousness”, vagyis tudatfolyam.

Nagyon, de nagyon szerettem volna az Abruzzókba menni, de én még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros, és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják: „Jó estét, uram”, és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán jó a vadászat. 

Ezek mellett sajátos elbeszélői stílusra vallanak az összemosódó dialógusok, amelyek úgymond írói beleszólás nélkül zajlanak a valósághűség kedvéért. Az regényben sok esetben hiányoznak a párbeszédmondat utáni magyarázó részek, legfeljebb egy ige áll az élő beszéd után, azokból is a legegyszerűbbek („mondta”, „kérdezte”).

– Azt hiszi, hogy ez örökké tart? – kérdezte.
– Nem. – Hát mi fogja megállítani?
– Valahol megroppan valami.
– Mi fogunk megroppanni. Mi fogunk megroppanni Franciaországban. Az nem lehet, hogy olyan dolgok történjenek, mint a Somme-nál, és meg ne roppanjon valami.
– Itt nem roppan meg semmi.
– Azt hiszi?
– Azt. Tavaly nyáron nagyon szépen ment minden.
– Akkor is – mondta. – Bárhol jöhet egy roppanás.
– Talán a németeknél.
– Nem – mondta. – Azt nem hiszem.

Az egyszerű, deklaratív mondatok és a tudatfolyam-technika alkalmazásának ötvözése által Hemingway egy teljesen letisztult és modern írói stílust hozott létre, amely korszakalkotóvá vált a későbbi amerikai irodalomban.

A szerző karakterábrázolásában érdemes megfigyelni, hogy folyamatosan a minimálisra szorítkozik – itt is érvényesül a tipikus hemingwayi eljárás: korlátozott a szóhasználat, az alkalmazott nyelvezet nem feltétlenül változatos, a hangsúly az igéken és a főneveken van inkább, nem pedig a mellékneveken és a határozókon. Ezáltal Catherine Barkley külső jellemzése például annyira „banálisan” egyszerű és általános, hogy szinte bárkire ráillene, a nőnek nincs semmiféle különleges vonása.

Miss Barkley elég magas volt. Az ápolónővérek fehér egyenruháját hordta. Haja szőke, szeme szürke, bőre lebarnult a naptól. Azt hiszem, nagyon szép volt.

A szereplők általánosításával az író azt éri el, hogy minden olvasó magának egészíti ki a hiányzó külső jegyeket, így a karakterek úgymond tetszőlegesen behelyettesíthetők. Hemingway tartózkodik a karakterei jellemének részletes elemzésétől is. Az író nem tekint pszichoanalitikus szemmel az általa kreált szereplőkre, így nagyon keveset tudunk meg azok belső tulajdonságairól: csupán tetteikből és szavaikból következtethetünk egy-egy személyiségjegyre.

Érdekes többek között, hogy a narrátor nagyon ritkán jellemzi önmagát direkt módon, eleinte nem értjük sem a hátterét, sem az indokait, a nevét is csak a negyedik fejezetben olvassuk először.

– Mondja csak el. Miért csapott föl az olaszok közé?
– Épp itt voltam Olaszországban – mondtam. – És tudok olaszul.

A kevés expozíció miatt a többiekről is hiányosak az értesüléseink – a főhős szerelméről, Catherine Barkleyról sem tudunk meg szinte semmit azon kívül, hogy a néhai vőlegénye elesett a háborúban, Franciaországban. A regény mellék- és epizódszereplői sosem töltenek be kulcsfontosságú szerepet, az ő esetükben is csak a jelenet szempontjából releváns információt tudjuk meg róluk, vagyis az ő személyiségük sem kap különösebb figyelmet.